Olvasmány: Mt5,1-12

Alapige: 1Thessz 5,1-11

Szeretett Testvérek.

Vég időkről, és apokaliptikus víziókról sokszor van úgy szó, hogy valamilyen krízis van az emberek között, s aztán elkezdenek erről beszélni.

S talán manapság is erősödnek ilyen hangok, amikor békességről és biztonságról beszélünk, aztán egy radikális terrorista elkezd lövöldözni Bécs belvárosában. Mi azonban protestánsok józanul kezeljük ezeket az eseményeket. Nem a világ végét várjuk. S nem a rettegéssel nézünk előre, hiszen a világosságot, Isten világosságát keressük, s afelé szeretnénk haladni.

Éppen ezért hiszem azt, hogy nem spekulálnunk kell arra nézve, hogy egy világjárvány és belpolitikai feszültségek között, akkor most esetleg itt lenne a végső idő, s Krisztus visszatérése. Mert mi a világosság felé törekszünk. Az Isten világossága felé.

S persze ebben a világosságban több is van, mint csak a földi lét. Hiszen sok mindenre utal a keresztyén hit, amely ezen a világon túl van. De ebben a földi valóságban, a földi létben is a világosságot keressük. Azaz, hogy két lábbal a földön állva, tisztán lássunk, s hogy ne a pánik, e félelem vagy a gyűlölet motiváljon és serkentsen minket. Hanem józanul és éber módon keressük az Isten világosságát.

Hogy miért is kerül ez elő itt? Nos kedves Testvérek a Thesszalonikai gyülekezet, akiknek írja a levelet a szerző, egy ókori kikötővárosban él. Ahol az akkori világ számos világnézete, vallása, és egy kikötővároshoz méltóan bizonyára erőteljes éjszakai élet uralkodott. Erre utal az is, hogy régészeti és irodalmi emlékek is utalnak arra, hogy olyan kultuszok léteztek a városban, mint Szarapisz, Izisz, Dionüszosz, vagy a Kabarok.[1]

S hogy csak egy példát említsünk, a Dionüszosz kultusz ismert volt arról, hogy erőteljesen extázisban, önkívületi állapotban vannak az emberek, akik ettől vártak egyfajta megváltást. S az ilyen önkívületi állapotba kerülés volt a cél, például alkoholfogyasztással, vagy más praktikákkal. [2] Azaz a keresztyén gyakorlattal szemben nem annyira az elcsendesülés, a meditatív befelé forduló és önvizsgáló józanság, hanem éppen ellenkezőleg, a gátlások nélküli, és korlátok nélküli féktelen duhaj lét a cél.

Ezt látva, ilyen gyakorlatokat észre véve joggal félti az apostol ezt a fiatal, szinte alig megalakult gyülekezetet Thesszalonikában, akik várják Krisztus második visszajövetelét.

S az apostol azt javasolja, hogy vegyék magukra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot az üdvösség reménységét.

Milyen furcsa kép. Hiszen sisakot és páncélt olyanok vesznek fel, akik csatáznak, akik harcolnak. De hogy a hit meg a szeretet, mint páncél, az üdvösség mint sisak?

Nos mindegyik védekezésre szolgál. S ha jobban bele gondolunk, mégiscsak valóban úgy van, hogy a hit és a szeretet meg az üdvösség reménysége is védenek minket, manapság is. Megvédenek minket attól, hogy önkívületi állapotba kerülve keressünk megváltást, vagy a valós világból menekvést, megvédenek minket attól, hogy ilyen állapotban olyat tegyünk, aminek végzetes következményei vannak. Például megvédenek minket attól, hogy egy világjárványra csak legyintsünk s ne érezzük feladatunknak az óvintézkedések betartását, de megvédenek minket talán attól is, hogy radikalizálódjunk, s más emberekben kárt tegyünk.

Mert a szeretet, a hit és az üdvösség reménysége nem támadó fegyverek, hanem szellemi, és lelki védelem. S így folytatja az apostol is: Isten nem haragra rendelt minket, hanem Krisztus általi üdvösségre.

Mennyire más perspektíva ez? Mennyire más látásmód. Mennyire más az a fajta közösség, gyülekezet, aki így tud látni, aki így tud fordulni a másikhoz.

S ezzel is záródik az igeszakaszunk, hiszen arra buzdít Pál, hogy vígasztaljátok egymást, s egyik építse a másikat ahogyan teszitek is.

S ezt úgy hiszem mi is magunkkal vihetjük. A jelenkorban. A hit a szeretet páncélja, az üdvösség reménységének sisakja, az a fajta lelki, szellemi tartás és védelem, amely akkor is vígasztal hogyha terrortámadás van Bécsben, vagy ha világszinten járvány van, vagy ha hajmeresztő dolgokkal, s foggal körömmel próbálják némelyek a megszerzett hatalmat megtartani, vagy elvenni.

Mert mi másként látunk, hiszen van reménységünk, hogy bár az embernek adatik sok felelősség és döntés bizonyos kérdésekben, de a legvégső hatalom az Isten kezében van. S hogy amit hiszünk, annak majd egy nagyobb bizonysága lesz majd akkor, abban az időben, amiről sok képünk és hasonlatunk van, mint ahogy arról egy híres magyar költő Pilinszky János ír: kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég.[3]

S bárhogyan is legyenek ilyen szimbolikus jelentéssel gazdag képeink drága Testvérek, józansággal és hittel, szeretettel és az üdvösség reménységével élhetünk, dolgozhatjuk fel a múltat, s tekinthetünk a jövőbe.

Hála érte Istennek. Ámen.

[1] Udo Schnelle: Einleitung in das Neue Testament, 4. Aufl., Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 2002, 63.

[2] Auffarth, C., “Dionysos/Bacchus.”, in: Religion in Geschichte und Gegenwart. Consulted online on 07 November 2020 <http://dx.doi.org.ubproxy.ub.uni-heidelberg.de/10.1163/2405-8262_rgg4_SIM_03737>

[3] Pilinszky János: Egyenes Labirintus, Pilinszky János összegyűjtött versei, http://mek.oszk.hu/01000/01016/01016.htm